Egy híján húsz

A kurzus végére értem. Záróaktusként ünnepi ebéd keretében volt a diplomaosztó a hatvanháromcsillagos Landmark Hotelben, még pénteken. Túléltem, és még csak meg sem vakultam a kristálycsillárok fényétől. Brrrr.

Sok minden változik, vége a sulinak, és költözködöm is jelenlegi lakhelyemről. Legtöbben már hazautaztak a szünetre. Pakolok, szortírozok, kidobálom az emlékeztető sárga cetliket, amik a falat borították a szobámban, előtte azonban megörökítettem őket Nektek, a receptgyűjteménnyel együtt, amin átrágtam magam. Hogy mire jó az étel, azt nem tudom. Hogy sokat tanultam, az biztos. A srácokkal búcsúzóul elmentünk egy Jamie Oliver-étterembe (Fifteen), mert az egyik lánynak szülinapja volt, és imádja a meztelent. Hát, 11 hét alatt fölcsipegetett, de inkább belénkpumpált tudásunkkal szétkritizáltunk néhány fogást! (Tényleg volt mit!)

Rengeteg nagyszerű emberrel találkoztam, sok barátra leltem. Közelkerültünk egymáshoz, hiszen össze voltunk zárva: sok ember egy szűk kis épületben, mókás ruhákba öltözve, hőségben, folyamatosan hajtva, űzve, kritizálva, megégetve, megvágva, együtt bénázva. Londonról továbbra sincs fogalmam se...

Most két hétig nem írok blogot, az tuti, de a megjegyzéseket, ha lesznek, azért nézni fogom. Aztán talán újrakezdem, folytatom, ha lesz mondanivalóm. Boldog vagyok, persze kicsit szomorú, de leginkább fáradt. Életem egyik legnagyobb élménye volt! Köszönöm, hogy velem tartottatok! (Búcsúzóul az egész blogot a talpára szerettem volna állítani, de hirtelen nem lelem a módját. Mégis, ha most kezded olvasni, kérlek, haladj időrendi sorrendben, hidd el, jobb úgy!)